Van egy pillanat, amit festőművészként különösen szeretek.
Amikor egy elkészült festmény már nem az én műtermemben áll, hanem egyszer csak meglátom egy otthon falán.
Ott, ahol helye lett.
Ahol már nem egyszerűen az én alkotásom, hanem valaki más életének része.
Amíg a festmény még hozzám tartozik
Talán ezért sem tudok soha teljesen tárgyként gondolni egy festményre.
Amikor megszületik, még hozzám tartozik. Ismerem minden részletét. Tudom, milyen gondolatból indult, milyen érzés kísért alkotás közben, milyen színeket kerestem, és melyik részlethez nyúltam vissza újra és újra.
Aztán eljön az a pillanat, amikor valaki ránéz, és azt mondja:
„Ez az.”
És onnantól kezdve a történet folytatódik.
Másik otthonban.
Másik életben.
Másik történetben.
Amikor egy kép megtalálja a helyét
Ezért szeretem annyira, amikor egy vásárló megmutatja, hová került a festmény.
Egy nappali falán egészen más történetet mesélhet, mint egy előszobában. Más fények között más részletei válnak hangsúlyossá, más színei kerülnek előtérbe.
És lehet, hogy ugyanaz a kép, amely nekem az alkotás pillanatában egy bizonyos érzést jelentett, a tulajdonosának már valami egészen mást jelent.
Szerintem éppen ez a művészet egyik legcsodálatosabb része.
Nem kell ugyanazt látnunk benne.
Nem kell ugyanazt éreznünk.
Egy festmény akkor válik igazán élővé, amikor valaki kapcsolatot talál vele.
„Minden nap jó érzés ránézni”
Ezért amikor valaki azt mondja:
„Minden nap jó érzés ránézni.”
számomra az egyik legnagyobb elismerés.
Mert akkor tudom, hogy a kép nemcsak felkerült egy falra.
Hanem hazatalált.
A cikk szerzője
Zsuzsanna Balogh Kondor
Festőművész, a Suzy Art Gallery alapítója
„A művészet ott kezdődik, ahol egy kép már nemcsak látható, hanem érezhető is.”
English 
Hungarian